A trák királyok aranyától a bolgár népi kultúra élő parazsáig

KERÉK

 

 

A trák királyok aranyától a bolgár népi kultúra élő parazsáig

 

Prof. dr. Valeria Follal beszélget Juricskayné Szabeva Aszja

 

 

Prof. dr. Fol kutatási területén több olyan téma lelhető fel, amelyek a kutató vizsgálódásainak széles látókörét és interdiszciplináris jellegét mutatják: az európai délkelet (Görögország és Trákia) és a Földközi-tenger antik történelme, kultúrája és vallása; a trakológia; az antikvitás és a későbbi korok közötti átvétel és kontinuitás az európai kultúrában; történeti antropológia. Sokrétű az általa tartott kurzusok témaköre is: Hellász és Földközi-tenger keleti részének története, a bolgár terület ókori történelme, a viselkedésmodellek története, az orpheuszi Trákia, etnikai kultúra és rítusok, Délkelet-Európa ókori szentélyei, történeti antropológia, a kultúrakutatás alapjai. Számos program és projekt vezetője.

 

 

Ennek az interjúnak az egyik apropója részvétele a budapesti Néprajzi Múzeumban 2007 februárjában Bulgária arcai címmel megrendezett bolgár napon való részvétele, ahol bemutatta a bolgár területeken felfedezett trák leletekből összeállított kiállítást, amelynek címe: Bulgária, az ókori civilizációk bölcsője. Mik a benyomásai erről az eseményről?

 

 

Magával ragadott a szervezés volumene, hatékonysága és hangulata a Budapesten tartott Bulgária napja alkalmával. Egyrészről ott volt a szervezők akarata, harmóniája és lelkesedése, másrészről pedig a bolgár diaszpóra igyekezete, hogy dinamizálja a bolgár–magyar kulturális kapcsolatokat, illetve összetartása és pozitív kisugárzása minden tevékenységben, amit a szellem és a barátság ünnepéért tettek.

 

 

A trákok mint a közös kulturális örökség része fontos tényezői az összeurópai kultúrának. Mi a szerepe Alexandar Fol professzornak és iskolájának a trakológia fejlődésében, amely így a bolgár kulturális tudás szerves részévé válhatott? 

 

 

1972-ig az ókortudomány a trákokat csak az ógörög és a ókori római történelem kontextusában vizsgálta. Kevesen fordítottak figyelmet arra, hogy Délkelet-Európában létezett egy nép, amely a hellénekkel szemben egy alternatív kultúrát és civilizációt hozott létre; hogy a hellének csak úgy tudták meghatározni identitásukat, hogy a tőlük eltérő  népekhez mérték magukat, azon belül is leginkább a trákokhoz, illetve hogy a trákok megőrizték saját kulturális identitásukat a soknemzetiségű Római Birodalomban is. 1972-ig a bolgár történelemtudomány sem különbözött lényegesen a többitől. Alexandar Fol óriási erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy világhírűvé tegye a trák civilizációt és kultúrát. Ezen erőfeszítései közül legnevezetesebb a trák kiállítás, amely mind a mai napig járja a világ nagy múzeumait, és igen rangos eseménynek számít. Az a tíz, eddig megrendezett trakológiai kongresszus (Szófia kétszer, Bukarest kétszer, Bécs, Rotterdam, Palma de Mallorca, Moszkva, Constanta, Alexandria és Komotini) talán kevésbé ismert, azonban nekik köszönhető, hogy a trákokon keresztül a paleobulgarisztika az indoeurópai kutatások egyik vezető irányzatává vált. A következő kongresszus színhelye Isztambul és Edirné lesz 2010-ben, amikor is Isztambul lesz Európa kulturális fővárosa. Nekünk rendkívül fontos, hogy Alexandar Fol rávette a bolgárokat arra, hogy kellő figyelmet fordítsanak a jeles trák kultúrára, hogy a trákok elfoglalják méltó helyüket a bolgár történelemben, hogy köztudottá váljék, a mi területünkön még a bolgár állam megalakulása előtt egy jeles nép élt.  

 

 

A trakológiai intézet előtt áll egy szobor – egy gleccserkő, amely Fol professzornak állít emléket a következő felirattal: „Alexandar Folnak, aki megtanított minket arra, hogy az intellektuális energia halhatatlan.” A kő hátoldalára egy jelet, egy szétágazó faágat véstek. Mi ennek a jelnek a szimbolikája?

 

 

A kezdeményezők az Új Bolgár Egyetem hallgatói voltak, támogatta őket a Hazai Ludogorie kulturális-oktatási egyesület, zenészek, festőművészek, építészek, tanárok, minden olyan ember, akit Alexandar Fol tanított vagy akivel együtt dolgozott. Alexandar Fol több mint negyven éven keresztül tanított a Szófiai Egyetemen, majd az Új Bolgár Egyetemen. Két emberöltő nemzedékeinek volt lehetősége hallgatni előadásait mindkét egyetem előadótermeiben. Az Új Bolgár Egyetemen mind közművelődési, mind pedig szakmai kurzusokat tartott. Mindig is arra törekedett, hogy méltósággal rendelkező személyiségeket képezzen, aki bátran kiállnak nézeteik és véleményük mellett, nem pedig dátumokat és neveket biflázó lényeket, ahogyan még mindig sokat a történelem oktatását elképzelik. A vitosai kőre – amely a hatalmas Természet ősanyával azonos természet őserejét jelképezi – Alexandar Fol hallgatói, barátai és tisztelői a trákiai orfizmus legfontosabb üzenetét írták, miszerint az intellektuális energia halhatatlan. A kő hátoldalára vésett faág a Kozmosz végtelen körforgását, az örök életet jelképezi. Éppen egy ilyen ágat hordoz a hatalmas trák Természet ősanya istennő.

 

 

Alexandar Fol professzor hamvait az egyik legrégebbi megalitikus műemlék közelében szórták szét, Buzovgrad falunál, Kazanlak körzetében ”a trák királyok völgyében”. Ezt még Nap-kapunak is nevezik. Magyarázza el a rítus értelmét.

 

 

A Buzovgrad faluban, Kazanlak mellett álló Nap-kapu megalitikus emlékmű tulajdonképpen egy nagy komplexum része, amely a Szarnena Gora utolsó emelkedőin helyezkedik el a Kazanlaki-völgy felett, amit most már a „trák királyok völgyének” nevezünk. Ha az ember átnéz a megalitikus kapun, láthatja az egész völgyet az emelkedők alatti szentélyekkel, sírkamrákkal, és természetesen a Koprinka víztárolóval, amelynek vize borítja Szevtopolisz városát, az Odrisz-királyság fővárosa, amelyet III. Szevt (330-302/301 vagy 297 Kr. e.) építtetett. Láthatók a Tundzsa folyó forrásai, amelyet az ókorban Tonzosznak hívtak, és a Botev-csúcs havas kupolája. Úgy tűnik, hogy a csúcs és a forrás különös jelentőséggel bírt a trák-odriszok számára, mivel az egész völgyet szent hellyé tették, felette pedig felépítették a megalitikus Nap-kaput. A férjem azt kívánta, hogy azon a megalitikus kapun át menjen a túlvilágra, amelyen keresztül évezredekkel korábban a trákok a Napisten távozását figyelték az alsó világba a nyári napforduló napjaiban. Az istennek ez a halála és újjászületése a következő napon alkotja a trákok hitvallását az örök körforgásról: születés–halál–újjászületés. Magáról a szertartásról nem  beszélhetek sokat, általánosságban: felszabadítottam a férjem lelkét a födi béklyóktól.

 

 

A trák leletekben és sírokban két aranymaszkot fedeztek fel, de még sok aranyat találtak, amit nem véletlenül neveznek a „trák királyok aranyának”. Miért fedeznek fel ilyen sok aranyat a bolgár lelőhelyeken?

 

 

A trákok gazdagsága már az ókorban is feltűnő volt. Gondoljunk csak Rheszosz hatalmas és csillogó alakjára Homérosz Iliászában. Ha összegyűjtenénk egy helyre csak azokat a trák kincseket, amelyeket a mai bolgár területeken találtak, még a legnagyobb múzeumban sem lenne hozzá elég kiállítási terület, hogy be lehessen mutatni őket. Még a szakértőknek is nehéz egy helyen elképzelni a trákok összes, bolgár, görög, török, román, moldáv, ukrán, szerb és macedón területeken eddig talált kincsét. Ugyanis ezeket a kincseket nemcsak egy adott szent szakaszon, hanem az egész, az ókorban trákok által lakott területen megtaláljuk. A trákok hittek a halhatatlanságban, és abban, hogy azt bárki elérheti, aki pontosan betartja a szent rítusokat és helyesen mondja ki a mágikus szavakat. A drága fémeket, és különösen az aranyat a legtisztább fémeknek tartották, amelyek szakrális tisztaságot biztosítanak,s ezért kísérték a halottakat az túlvilágra. A orfikus tökéletességet elérők aranymaszkkal az arcukon mentek át a túlvilágra, aminek segítségével átlényegültek, és ember-démonokká, vagyis az élők és az istenek közötti közvetítőkké változtak. Azt is tudnunk kell, hogy az ókorban Trákiában nagyon sok ezüstöt és aranyat bányásztak. Gyakorlatilag az összes ma is ismert lelőhelyet még a trákok tárták fel, emellett a folyókból is mostak aranyat. A trák királyok rengeteg értékes ajándékot kaptak, amikor szerződéseket kötöttek. Ez volt a szokás. Nem utolsósorban pedig nemesfémekből adót is szedtek a hellén városkolóniáktól a Fekete-, a Márvány- és az Égei-tenger partján. Idézem Thuküdidészt, hogy világossá váljon, mekkora mennyiségekről volt szó. Azt írja, hogy I. Szevt király (Kr. e. 424-407/405) idején az első Athéni Tengeri Szövetség városállamai és a tengerparton élő „barbárok” óriási összegű adót fizettek az odriszoknak, a királyi kincstár pedig ezer talentum nemesfémet őrzött, ami 26 tonnát tesz ki!

 

 

Jelenleg a fő kutatási területe a Trákiában található megalitikus emlékművek és szentélyek vizsgálata. Nemrég jelent meg a legújabb könyve is erről a témáról. Mi a különbség a trákiai és a hasonló kisázsiai, hettita vagy fríg szentélyek között?

 

 

 Az Ókori vallási sziklaszentélyek Délkelet-Európában és Kis-Ázsiában című könyvem több mint két évtizednyi kutatás eredményit foglalja össze. Az ókori Trákia sziklaszentélyeinek előtörténete Ivan Vekov monográfiájával kezdődik, aki a szikla szerepét vizsgálta – a saját szavai szerint – a „trák kultuszban”. Az ő elgondolása termékenynek és perspektivikusnak bizonyult, így Alexandar Fol 1972 után interdiszciplináris alapon fejlesztette tovább expedícióiban. Ezenkívül mind Thrákiában, mind pedig Görögországban vagy Anatóliában a sziklaszentélyek esetében a különböző vallási rétegek folytatólagos egymásra épülése figyelhető meg az antik kortól a középkoron és az újkoron át egyes esetekben egészen napjainkig. Ezek a szent helyek nem etnikai, hanem lelki képződmények, gyökereik pedig a kozmogónikus hit szilárd alapjaiból táplálkoznak, vagyis a megszemélyesített kozmogónikus elemeken alapuló hitből, amit nyomon követhető folyamatosságban vallottak a különböző etnokulturális és nyelvi-kulturális közösségek. Egy szabad ég alatti sziklaszentély vagyis hitbeli szikla toposz, amely Délkelet-Európa írásbeliség előtti időszakában a szóbeli kozmogónius ktonikus naphit természetes központja. A Kr. e első évezred elején, a mükénéi civilizáció összeomlása után, amikor Hellász eltérő társadalmi-gazdasági és politikai úton kezd el fejlődni, és fokozatosan eljut a poliszok megalakulásáig, a sziklaszentélyek fokozatosan átalakulnak, a szent területeken megkezdődik a templomok és az őket környező épületek kiépítése. Trákiában azonban megőrződik és továbbfejlődik a mükénéi típusú társadalomszervezési modell, a királyság, a hangsúlyos királyi ideológiával és gazdasággal. Megőrződik a szóbeli orfizmus, amely két szinten terjedt el: az arisztokrata módon szerveződő férfiközösségekben, illetve mindenki előtt nyitott, tömeges misztikus szertartásrendként. Éppen ezért nevezik ezt az orfizmust tráknak. Hellászban ezt a szóbeli hitet irodalmi és filozófiai szempontból dolgozzák át és csak szűk intellektuális körnek hozzáférhető. Trákiában megőrződik az Természet ősanya-istennő felsőbbrendűségét hirdető eszme, emiatt a trákok gyökeresen másféle viszont alakítanak ki a környező természet iránt, mint a hellének vagy más népek. Más módon fogják fel a teret. Az építészet az absztrakció legmagasabb rendű megvalósulása. Hellászban nem törekednek arra, hogy beilleszkedjenek a természeti környezetbe, ellenkezőleg, míg a trákok minden erőfeszítése erre irányú – a domb alatti templomok, a sziklaszentélyek, amelyek a szó szoros értelmében beleolvadnak a tájba… Hadd idézzem fel, hogy Trákia az egyik legnagyobb ókori hajóépítéshez fát kitermelő ország, azonban a trákok, más ókori népekkel ellentétben, nem tették sivataggá az országot, sőt utódaikra csodálatos erdőket hagytak. A kis-ázsiai és a délkelet-európai népek sziklaszentélyei sokban hasonlítanak egymásra, azonban sokban különböznek is. A sziklát ősanyagnak tartották, az istenek megjelenési helyének, de ezt a hitet más-másképpen fejezeték ki és értelmezték a szertartások keretén belül. Például Frígiában a nagy istennőt sziklaüregként mutatták be, a hettitáknál az  üreg egy ajtó, amelyen keresztül „kijönnek” a különböző istenségek, így Trákiában ez a barlang-méh jelképe, amelybe beszüremlik a fény, egy olyan aktus, amelyből új világ születik.

 

 

Érintette a kőszentélyek, illetve a kőnek mint isten megjelenési helyének a kérdését. Néhány szentélyt mind a mai napig használnak. Mi az oka annak, hogy ilyen szentélyeket tömegesen találunk Bulgáriában és közvetlen szomszédságában?

 

 

A fent említett szóbeli orfikus hit a Kr. e. második évezred közepén alakult ki, egyrészről a Földközi-tenger partvidékén tisztelt nagy ősanya-istennő-hitből, másrészről a Kozmosz férfiprincípiumából, amit a bika testesít meg, de hatottak rá az egyiptomi napistenhit bizonyos elemei is. Ez a hit a Mediterráneum  nagy részén terjedt el, Krétán, Beótiszon, Thesszáliában, az ókori Macedónia bizonyos részein és egész Trákiában. Mint már említettem, Hellászban és később Macedóniában is a történelmi folyamatok másképp alakultak, Trákia azonban megőrizte ezt a hitet, és ennek nyomai felfedezhetők az építményekben, a szertartásokban, a tárgyakban. A más néven trákiainak is nevezett szóbeli orfizmusban a főszerepet a király/főpap a halhatatlanság tanítója játssza. Ezen a leírásokat készítő hellének számára furcsa szertartásokat végző király-főpapok leghíresebb megszemélyesítése Orpheusz, másik alakja pedig Zalmokszész. Az Orpheuszként megénekelt király-főpapokban való hit lehetővé tette, hogy a keresztény tanok igen korán elterjedjenek a trákok között. Számos szentély, különösen azok, amelyekben tömeges misztikus szertartásokat végeztek, még a kereszténység felvétele után is működtek. A mélyen tisztelt nagy ősanya-istennő, a Nap-Tűz fia, aki vele egyenrangú a hitben és a szertartásokban, illetve a többi halhatatlanná vált védelmező hérosz helyét elfoglalta a Boldogasszony, Szent Marina, Szent Konstantin és Szent Ilona meg más korai keresztény szentek. A hatalmas Anyaistennő már az emberi történelem hajnalától ismert volt a Földközi-tenger vidékén, beleértve azt a területet is, ahol a trák nép létrejött. Ő a legősibb istenség. A sziklakő az istennő egyik lényegi jellemzője, a természetes, később a mesterségesen kivájt barlangok pedig az ő méhe. Az ércleletekről azt tartották, hogy az istennő gyermekei. Amikor az emberek elkezdték kitermelni az érceket, megtanulták megmunkálni a sziklát is. Tisztelet tárgyát képező sziklák, természetes barlangok, meteorkövek korábban is voltak, de sziklába vájt szentélyek csak sziklamegmunkálás tudományával jelentek meg, vagyis a réz-kő kor vége felé. Délkelet-Európában ez az időszámítás előtti V–IV. évezred. Azokon a helyeken, amelyeket természeti adottságaik miatt választottak ki, szent területet alakítottak ki.

 

 

A trák temetéseken furcsa jelenséget figyeltek meg: a testek feldarabolását és szétszedését, illetve aranymaszkok feltételét. Mivel magyarázhatók ezek a jelenségek a trák temetéseken?

 

 

A fent említett hatalmas Anyaistennő fia, lényének két megtestesülése van: nap és tűz (vagyis a ktonikus és a földi), ő egy olyan istenség, aki úgy születik és hal meg, ahogy a nap felkel és lemegy <city><place>minden</place></city> nap. A tüzes, földi megtestesülése ennek az istenségnek Dionüszosz-Zagreiosz isten, aki úgy hal meg, hogy a titánok hét részre tépik szét, és akkor születik újjá, amikor testének darabjait összerakják. Az Orpheusz-hívők, a hatalmas Anyaistennő tűzes-földi alakú fiának, Dionüszosz-Zagreiosznak a  követői, úgy mennek át a túlvilágra, mint az istenük és mitikus tanítójuk, Orpheusz is, akit szintén daraboka téptek. Ezért lehet Thrákiában ilyen temetések nyomaira bukkanni. Az aranymaszkok és -lemezek kiemelik az új, antropodémoni (emberisteni) állapotot, amelybe az elhunyt személy átment.

 

 

Ön olyan trák elemekkel is foglalkozik, amelyek mind a mai napig megmaradtak a bolgár folklórban és etnológiában, a trák kultúra és szertartásrend maradványaival. A tűzön járás sok népnél ismert szokás. Mennyiben különbözik a bolgár és a görög területek tűztánca a világ többi részén ismert tűztáncoktól? 

 

 

Amikor a szikla- és megalitikus műemlékek interdiszciplináris vizsgálatán belül megkezdtem a saját kutatásaimat, az a szerencse ért, hogy részese lehettem Alexandar Fol tudományos kutatásainak, aki akkoriban az expedíciókat vezette. Akkor írta a Trák orfizmus című monográfiáját, keresve azt a közös pontot, ami évezredeken keresztül megőrizte a trák népet. Az én kutatásaim a tűztáncról, Szent Marináról, a busókról (kukeri) tulajdonképpen részletes feldolgozása annak, amit Alexandar Fol sugallt a trák orfizmusról szóló vizsgálódásaiban. Számos kaput nyitott, én pedig közülük kettőn mentem át: az egyik a hitbéli szikla toposzokhoz, és azokon keresztül folklórszertartásainak antik elemeihez vezet. Például feltűnt nekem, hogy a Sztrandzsa-hegység falvainak földjeit a tiszteletben álló szentek kápolnái védelmezik, amelyek félkör alakban helyezkednek el a peremen. Ez a legegyszerűbb módja a terület szakralizálásának. Fennmaradt az az ősi hagyomány is, hogy a kultuszok ápolása meghatározott nemzetségeknek a kötelessége, megmaradt a trák elnevezés is: „viszija/viszii”. A trák ókorban a papi kötelességek a különböző istenségek és halhatatlan héroszok felé a jeles, mindenki által tisztelt nemzetségekhez tartozó nők és férfiak kötelessége volt. Gyakran a „kiskolostorok”, ahogyan a kápolnákat azon a vidéken hívják, régi trák szentélyek helyén vagy közelében épültek. A trák korban a szent helyek mellett szent tölgyesek is voltak. Az istenek fáinak és ligeteinek tisztelete a következő évszázadokban is megőrződött, és ezért mind a mai napig letelepedhetünk az évszázados tölgyek lombja alá. A tűztánc rítusa a hívők önszerveződése miatt őrződött meg az évszázadok alatt. Erre a sajátos közösségre utal az általuk fenntartott szent helyek rendszere (kápolnák, források, pihenőhelyek), amelyet ők tartanak fenn, a főtűztáncos(nő) választása és nála tett rituális látogatások, néhány tűztáncos falu közös „búcsúja” a nagy forrásnál, a tűztáncosok találkozói és vendégségei a célból, hogy pontosan betartsák a szertartásokat. Ezért nevezik hitüket „törvénynek”. <city><place>Minden</place></city> kutatás adatai – a legkorábbitól a legújabbig – azt támasztják alá, hogy betartása bizonyos nemzetségek hagyományos kötelessége. A tűztáncos szertartásokban nincsen nemek közötti különbségtétel, de úgy tűnik, hogy a nők többen voltak. Már a legkorábbi tudósításokból kitűnik, hogy a tűztáncosoknak egészen egyszerű hierarchiájuk volt. Az élen a fő tűztáncos(nő) áll, a nemnek nem volt jelentősége, a választás az alapján történt, hogy mennyire tudott jósolni, illetve milyen hosszasan tudott a tűzben táncolni. Ezt a rituális személyt néhány közeli falu tűztáncosai választották. A rítus fokozatos elhalásával előtérbe került egy másik vezető személyiség „epitrop/vikilin/teletarh” néven, aki, még ha nem is táncol a tűzben, de kötelező, hogy rokonságban álljon egy tűztáncos nemzetséggel. Balgari faluban már teljesen átvette a fő tűztáncosnő szerepkörét, miután ott senki sem maradt, aki a tűzben táncolt volna, de a szertartásokat még megtartják. Észak-Görögországban, ahol a helyzet ugyan más, mint Sztrandzsában, de a teletarh személye itt is elsődleges. Mostanáig ilyen változások figyelhetők meg a tűztáncos-szervezetek hierarchikus szerkezetében. A tűztáncos szertartásrend, amelyet a közösség hagyományos rituális szertartása szerint zajlik, kozmikus jellegű: helyes végrehajtása az a mód, amivel segíteni lehet a hatalmas Anyaistennő (azonos a Földdel) és Tűz-Nap fiának a napi és az éves természeti ciklus megvalósításában. Az az ősi elképzelés, hogy világ négy őselemből épül fel – levegő, föld, tűz és víz – bele van kódolva a szabad ég alatti szertartásrendbe a szent tárgyakkal való körmenetekben, az életet és egészséget adó szent források tiszteletében, a tűztáncosok elő tűzében, és a földben, amely felissza a bika vérét, hogy ezáltal termékennyé váljon. Ekképpen a tűztáncos közösség a természet ritmusához közelítette az embereket, és ez biztosította számukra a termékenységet, az egészséget és a békét. Ember és természet szerves egészet alkot. A kozmosz létrejöttének és ritmusának tudása varázserővel bírt, amit hallgatással és rítusokkal őriztek. Ennek a hitnek az ereje abból is kitűnik, hogy bár majd fél évszázada tűztáncos nemzetségű táncos bele sem ment a tűzbe, a szertartások még ma is élnek, mert a kulturális emlékezet tudja, hogy a parázsban táncolni fontos, de nem nélkülözhetetlen eleme a hitnek. Úgy tűnik, a „Fénylő”, ahogy Szent Konstantint nevezik, senkinek sem nyitja meg az utat. Manapság a tűzkörben Szent Konstantin és Szent Ilona apostolok napján táncolnak, míg a múltban egy sajátos tűztáncos-naptár szerint, olyan szentek napjain, akik megörökölték a trák istenségeket és a szoláris naptárral kapcsolatos rítusokat: téli Szent Atanáz, Szent Konstantin és Szent Ilona, Szent Iván-nap, Szent Marina, Szent Illés. A lángoló parázs, amelyben a táncosok táncolnak, a Napisten földi megtestesülése.

 

 

Egyik kutatása Szent Marinával foglalkozik. Más területekkel ellentétben Délkelet-Bulgáriában Szent Marinát tűztánccal ünneplik. Nem véletlenül nevezik „tüzes szent”-nek is. Ezeken a területeken bizonyos orgiasztikus szertartásrend is jellemzi ünnepét. Mi a kapcsolata a trákokkal?              

 

 

Szent Marina igen különleges alakja a bolgár néphitnek, különösen Sztrandzsában és a bolgár etnikai terület délnyugati részén. A keresztény szent, aki szintén folklórszereplő, nem pedig valós személy, igen felületesen fedi át a hatalmas Anyaistennő egyik megtestesülését – a szűz istennőét, aki a házasságkötés előtti időszakban védelmezi a leányokat, illetve a várandós asszonyokat és a kisgyermekeket. Nem véletlen az időpontválasztás sem: a hőségnapok „gorestici” utolsó napja (július 17.) Ismert, hogy ebben az időszakban az ókorban Artemisz istennőt tisztelték, és megbüntették Aktaiónt, aki gyönyörködni merészelt a folyóban fürdőző szűz istennőben. Szent Marinka, ahogyan a folklórban becézik, különösen kegyes az őt tisztelőkkel,  gyógyító, a kígyók parancsolója, Szent Illés leánytestvére. A neki szentelt napon élő tüzet gyújtanak, amelyből <city><place>minden</place></city> házba visznek. Az orgiasztikus szertartások, amelyek a fennmaradt leírásokszerint azokban a barlangokban zajlottak, ahol a néphit szerint a szent lakott, a házasulandó kort elért leányok és fiúk beavatási szertartásainak maradványai. Sztrandzsa-hegységben Szent Marina a tűztáncos rituális naptárban is helyet kap. A közelmúltig a tűztáncosok az ő napján is táncoltak  a tűzben.

 

 

Meséljen a busójárás szokásáról (kukeri) mint a trák kultúra továbbélő elemeiről. Mi a különbség a bolgár és más népek ilyen szokásai között? A magyarok körében például nagyon népszerűek a madármaszkok. A bolgár hagyományban mintha ez hiányozna vagy csak szórványosan jelenik meg. Hogyan köthetők össze a busóhagyományok a trák kultúrával?   

 

 

A farsangi szokáskör sok népnél fordul elő és általában a szoláris naptárhoz kötődik, a régi év végét és az új elejét jelzi. Bolgár területen, különösen Sztrandzsában, a kozmogónikus jellegű előadás legősibb változata maradt fenn, amelynél a közösség mimikával Dionüszosz-Zagreiosz halálát és újjászületését játssza el. Ezért ebben a változatban csak egy kuker (busó) szerepel. Maszkot nem visel, arca olajjal összekevert szalmahamuval van befestve. Hét bőr burkolja, amelyeket a szertartás után szétdobálnak a földeken, hogy <city><place>minden</place></city> jól teremjen. Sztrandzsa-hegységben a busószertartás a tűztáncos rítusnaptár része. Délnyugat-Bulgáriában, különösen Brezniskóban előfordulnak madármaszkok. De ezek a maszkos alakok nem játsszák el a mítoszt, amelyről beszéltem. Leggyakrabban  Vazul-napon (január 1-jén) öltöznek be, míg a magányos busó és csapata szertartásos előadása Sztrandzsában a nagyböjt utolsó hetére esik, hét héttel húsvét előtt.

 

Az ortodox kereszténység figyelemre méltó toleranciát tanúsított a régi hiedelmekkel szemben. Miután nem sikerült kiirtania a régi szertartásokat, de üldözni sem akarta őket, bölcsebb döntést hozott: adaptálta a kereszténységhez az emberek évezredes szertartásait, hiedelmeit és szenthelyeit, és megfelelő értelmezést talált számukra. A busó- és a tűztánc-szertartásokkal az egyház nem egyezett ki, de nem is üldözte őket. A bolgár népi kultúrában igen sok trák eredetű szokás és hiedelem őrződött meg, számos szent helyet még mindig tisztelnek. Egy olyan évezredes hit, amely szervesen kötődik a sajátos természeti, földrajzi és éghajlati környezethez, illetve a belőlük eredő életmódhoz és gazdasághoz, nem válhat semmivé. Az új hit adaptálta, alkalmazta, mintegy letakarta áttetsző fátyollal. E konzervatív szemléletnek köszönhetően maradtak fenn az európai kincsestárban „az indiai után a legnagyobb lélekszámú nép” (ahogy Hérodotosz írja a trákokról) „élő parazsai”.  

 

                                                                                              Menyhárt Krisztina fordítása  

 

                                                                                    

 

HUBG