Battenberg Sándor és az orosz–török felszabadító háború

Hargitainé Szimeonova Rajna

 

Battenberg Sándor és az orosz–török felszabadító háború

 

Bulgária felszabadulása 130. évfordulója alkalmából

 

 

Minden nép történelmében vannak olyan események, amelyek gyökeresen megváltoztatják a további sorsát. Az 1877–78-as orosz–török háború a bolgároknak éppen ilyen jelentőségű esemény. A bolgár nép csaknem ötszáz évig meg volt fosztva a politikai és vallási jogaitól, véleménynyilvánítási és a kormányzati hatalomba való beleszólási jog nélkül. A bolgárok folyamatos harca a jogokért és a szabadságért nem vezetett a kívánt eredményre. A legutolsó, hallatlan kegyetlenséggel levert áprilisi felkelés (1876) meggyorsította az orosz–török háború kitörését 1877-ben.

 

A hadüzenet valódi céljai és okai azonban nagyon összetettek, és hatással volt rájuk mind a régióban kialakult politikai válság, mind az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország azon nem titkolt ambíciói, hogy a Balkán-félszigeten befolyást szerezzenek.

 

Az Osztrák–Magyar Monarchia gróf Andrássy Gyula külügyminiszter személyében erőteljes diplomáciai tevékenységet folytatott, amelynek eredményeképp 1876. július 8-án megszületik a reichstadti egyezmény Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia között a Balkán-félszigeti befolyási övezetek felosztásáról. Az orosz–török háború kitörésének előestéjén, 1877. január 15-én írták alá az ún. titkos konvenciót Budapesten, amely kiegészíti a reichstadti egyezmény rendelkezéseit, és rögzíti mindkét állam kötelezettségeit. A titkos egyezménynek van egy záradéka, amelynek értelmében a Balkán-félszigeten nem jöhet létre egy nagy szláv állam, az Osztrák–Magyar Monarchia biztosítja a maga számára Bosznia-Hercegovinát, Oroszország pedig Besszarábiát. A történészek szerint ez a záradék ártott később Bulgáriának és etnikai egyesítésének a háború után tartott berlini kongresszus idején.

 

1877. április 24-én (a régi naptár szerint 12-én) Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. Ez a tizedik az orosz–török háborúk sorában. A magyar sajtó, amely részletesen beszámolt az 1876-os áprilisi felkelésről, és együttérzést tanúsított kegyetlen leverése miatt, amikor Oroszország hivatalosan hadat üzent, nyíltan az Oszmán Birodalom oldalára állt.

 

A vezető magyar sajtóorgánum, a Vasárnapi Újság főként illusztrációkon keresztül mutatta be a háborút Képek a háborúból címmel, a kommentárok hangvétele pedig tele van Oroszország és annak politikai ambíciói iránti ellenséges érzülettel:

 

„a szent háború kihirdetésének hírére nagy számmal özönlöttek az önkéntesek az ázsiai török hadseregbe, s valószínű, sőt bizonyos is, hogy Mukhtár pasát ők segítették oly fényes győzelmekre az elbizakodott muszka csapat fölött…” (Vasárnapi Újság, 1877. július)

 

„A mostani keleti háborúban sokkal többet foglalkozunk Törökország földjével, népeivel,

 

és hadseregével, mint a támadó féllel, az oroszokkal. Ennek két oka van, egyik az hogy egész rokonszenvünk a török felé fordul… A másik oka az, hogy…  magukra az eseményekre szegzett figyelmünk is mindenütt török talajra, földre, népre … talál, s az oroszt, mint betörőt találja az idegen földön, annak jogtalanul megrohanóját…” (Vasárnapi Újság, 1877)

 

Az orosz seregek győzelmei még jobban felizgatják és feldühítik az események magyar kommentátorait:

 

A Balkán rózsakertjei című cikkben a hadiesemények következő lírai kommentárt olvashatjuk:

 

„…a kozák lova fölkavarta patkójával a tündéri rózsaligeteket. Hervadó rózsák most a Balkán rózsái…” (Vasárnapi Újság, 1877)

 

És álljon itt a dualista Monarchia hivatalos álláspontja, amely a sajtóban megjelent, és amelyet gróf Andrássy Gyula külügyminisztertől hangzott el: „…A Balkánon folyó háború bizonyos mértékben érint minket, de semmi esetre sem fogjuk megengedni, hogy Törökország eltűnjön Európa térképéről.” (Pesti Hírlap, 1878)

 

 

Az orosz–török háború, mint minden háború, pusztító háború volt, sok áldozatot követelt mind a katonák, mind a civilek körében. Erről tanúskodik Bulgária jövőbeli első fejedelmének, Battenberg Sándornak a naplója, aki az orosz hadsereg tisztjeként került ki a frontra.

 

Az orosz–török háborúban való részvételre a német császártól és II. Sándor orosz uralkodótól is engedélyt kapott.

 

Battenberg Sándor naplója egy húszéves arisztokrata fiatalember naplója, aki nem véletlenül került a háborús események frontvonalába. A háború kitörésével a sorsa elrendeltetett… Az orosz diplomáciának Alexander Josef von Battenberg volt a legmegfelelőbb politikai jelölt a felszabadult bolgár állam trónjára.

 

 

Nem véletlen, hogy őt választották, ha a származására és rokoni kapcsolataira gondolunk (az orosz cárné unokaöccse, és szoros rokoni kapcsolatban áll az angol királynővel).

 

A származása vegyes, de mindkét oldalról nemesi családból való: az apja az ismert német hessen-darmstadti fejedelmi család sarja, az anyja, Julia von Hauke lengyel, von Battenberg grófnő orosz udvarhölgy.

 

A fiatal arisztokrata tiszt naplója, amelyet a háború zaja vezetett, a mindennapi események krónikája. A kemény harcok és hadműveletek arra kényszerítették a napló íróját, hogy röviden írja le a nap legfontosabb történéseit.

 

Ezért nem olvashatjuk benne az események mélyreható elemzését, csak a nap közben átélt és látott dolgok rövid dokumentálását. Valószínűleg sokkal részletesebbek, őszintébbek és izgalmasabbak azok a levelek, amelyeket a szeretteinek írt a frontról.

 

Battenberg Sándor a Dunán pontonhídon a 13. gyalogzászlóaljjal, majd a Balkán-hegységen Gurko tábornok 9. lovasezredével kelt át. Részt vett a Szvistov, Sumen, Pleven, Kazanlak és Sztara Zagora melletti ütközetekben.

 

Így kezdődött a háború a fiatal önkéntes katona számára:

 

„1877. június 26. 6 órakor a Duna partjára vonultunk, és jelen voltunk Nikopolisz ostrománál. A Duna fenségesen terült el előttünk, és figyeltük, hogy omlanak össze a házak… Amikor a parthoz értem… azonnal elrendeltem, hogy helyezzenek át a város keleti részébe… Itt a látvány elég szomorú volt, mindenütt halottak és sebesültek. Mivel nem voltak lovak, gyalog kellett mennem. Csatlakoztam egy századhoz, így vettem részt Szisztova (Szvistov) bevételében…”

 

„Július 5. 9 órakor bemutatkoztam Gurko hadosztályparancsnokomnak.

 

A tábornok nem akart késlekedni, és sem fegyveres kíséretet, sem vezetőt nem vitt magával. Éjfélig lovagoltunk…

 

Július 7., szombat. Reggel elindultunk Tirnova felé… A törökök közvetlenül a város előtt bebarikádozták magukat, és volt 5 zászlóalj egyiptomijuk és egy hegyi ütegük… a törökök hamarosan elkezdtek visszavonulni, ami jel volt az általános támadásra…

 

Az elfoglalt városba való bevonulásunk csodálatos volt… emberek ezrei jártak örömtáncot, amint megláttak minket, zúgtak a harangok, a papok elöl vonultak a szent jelképekkel, virágokkal borítottak be minket, férfiak, nők, gyerekek tódultak hozzánk, hogy a kezünket és a lábunkat csókolgassák. Bementünk a templomba, és hálát adtunk az Úrnak a győzelemért…”

 

 

„Július 16., hétfő. 3 órakor elindultunk Maglis felé… komoly ütközet kezdődött, amelyben a törökök nagyon jól harcoltak… Végül elkergettük az ellenséget, utánuk sok halott és sebesült maradt. Estére bevettük Maglist, és ott letáboroztunk. Egész nap nem kaptunk semmit enni, egy dohányföldön aludtam…”

 

 

És a gabrovói csata következményei a fiatal Battenberg emlékirataiban:

 

„…felértünk a dombra, megszemléltük az alaposan megerősített állásokat, és felfedeztük, hogy a törökök visszataszító módon lemészárolták a foglyainkat, sebesültjeinket, halottakat, a vöröskeresztes tábori kórház beteghordói… Az egyik helyen 18 levágott fejet találtunk… másutt 30-40 szerencsétlen oroszt, akiknek először kitekerték a végtagjaikat, majd levágták a lábukat, kezüket, csuklójukat, fülüket, felvágták az orrukat és a mellüket, a nemi szerveiket teljesen levágták és a szájukba dugták, lefejezték stb…!!! Undorító látvány!”

 

 

Megrendítők a pleveni csatáról szerzett tapasztalatai. Pleven ostroma majdnem öt hónapig tartott, ezért számít az orosz–török háború legsúlyosabb és leghosszabb ütközetének.

 

 

December 11., kedd (1877) Délelőtt 10 órakor a kocsikkal magához Plevnához érkeztünk, ahol lovak vártak ránk… a csatamező rettenetes látványt nyújtott; az összes sebesült és halott még mindig ott feküdt; a több száz halott és félholt ló, ökör és bivaly, puskák ezrei, a lőszertartók stb., stb. beterítették az ütközet színterét; a gödrökben, lövészárkokban és bedőlt fedezékekben egymás hegyén-hátán feküdtek a lovak, az emberek, élők és holtak. A híd mögött álltak a fogságba ejtett seregek, mellettük pedig egy végtelen sorban 7 hadtest, díszszemlére felsorakozva…”

 

 

Az orosz cár többször kitüntette Battenberg Sándort az orosz–török háborúban való részvételéért. A háború vége után a fiatal tiszt magas elismerést kapott Németországból is. Ez az utolsó esemény, amelyről beszámol a naplójában:

 

„Április 17., szerda (1878) 11 órakor a nagyhercegnél (IV. Lajos – a szerző megj.) aki a keresztjével tüntetett ki háborús érdemeimért, az egész világ tárt karokkal és nagy örömmel fogad!”

 

 

A háborút a bolgár nép felszabadítónak nevezi, mivel az az oszmán iga alóli felszabadulásához és a harmadik bolgár állam megalapításához vezetett.

 

 

Az orosz–török háború vége után a szabadságtól és a San Stefanó-i békeszerződés aláírásától megrészegült bolgár nép nagyon hamar a nagyhatalmak politikájának áldozatává válik. A berlini szerződés által kettészakítva a fiatal államnak nem lehet saját külpolitikája. A Bolgár Fejedelemség fejedelmévé az elsősorban Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia által jóváhagyott jelöltet, az orosz–török háború résztvevőjét, I. Battenberg Sándort választották (1879. április 17.). Battenberg alig 22 évesen vállalta magára a Bolgár Fejedelemség irányítását. Valószínűleg ifjonti optimizmusa és bátorsága, amelyekről a háborús ütközetekben is tanúbizonyságot tett, volt a garancia arra, hogy megbirkózik az előtte álló hatalmas adminisztratív és politikai feladatokkal. De a bolgár nyelv és a bolgár társadalmi élet ismeretének hiánya, ifjonti hiszékenysége és a bolgárok körében felszabadító szerepű II. Sándor orosz cár meggyilkolása (1881) után kialakult bonyolult politikai helyzet az oka, hogy nem mindig hoz helyes és hasznos döntést, ami a trónfosztásához vezet. Ennek ellenére Battenberg fejedelem neve örökre összeforrt Bulgária egyesítésével (1885), a bolgárok győzelmével a szerb–orosz (???) (=SZERB–BOLGÁR) háborúban (1885/86) és azzal a ténnyel, hogy ő Bulgária első megkoronázott uralkodója a felszabadulás után.

 

Battenberg fejedelem trónfosztása után is rokonszenvvel viseltetik Bulgária iránt. Bulgária sorsa iránti érdeklődése haláláig nsem lankad. Kérésére bolgár földön temették el, amelyet nyilván hazájának tartott.

 

Hétéves uralkodása alatt az elkövetett belpolitikai hibák ellenére Battenberg Sándor komoly erőfeszítéseket tett Bulgária gazdasági és kulturális-szellemi fejlődéséért. A bolgár nép iránti szeretetét és figyelmét tükrözi az a döntése is, hogy meghívja Szathmári Papp Károly magyar udvari festőművészt és fényképészt Bukarestből, hogy lefesse a frissen felszabadult Bulgária szépségeit és embereit. Ezt a magyar Ellenzék c. újság egy 1881. augusztus 29-én megjelent közleményéből tudjuk. A közlemény a következő címet viseli: Egy magyar művész Bulgáriában. Ebből a sajnos igen rövid közleményből arról értesülünk, hogy „a bolgár uralkodó 42 Bulgáriát és a bolgár népviseletet ábrázoló akvarell megfestését rendelte meg” Szathmári Papp Károlytól. Emlékirataiban Szathmári feljegyzi, hogy azokon az akvarelleken dolgozik, amelyekért 16 ezer frankos összeget kapott.

 

Nem véletlen, hogy Battenberg Sándor választása Szathmári Papp Károlyra esett. Szathmári, a művész első haditudósítóként vett részt a krími háborúban, és egy akkoriban ismeretlen technikával – fényképpel – dokumentálta. Szathmári hatvanéves volt, amikor részt vett az 1877–78-as orosz-török háborúban, és a fronton festette le a hadieseményeket. Képeit hozzáillő kommentárral küldte el a német Illustrierte Zeitung c. újságnak, így tette szemléletessé a háború menetét az olvasóközönségnek. Ez a két dokumentum – Battenberg Sándor naplója és Szathmári illusztrációi – lehetőséget nyújt képi fogalmat is alkotni arról a nagy történelmi eseményről, amely Bulgária felszabadulásához vezetett.

 

 

Genát Andrea fordítása

 

HUBG