Az Oskola Iskolamúzeum

GRAVITÁCIÓ

 

 

Juricskayné Szabeva Aszja

 

 

Az Oskola Iskolamúzeum, avagy hogyan is tanultak a múltban a bolgár gyermekek

 

 

Teteventől néhány kilométerre, a lovecsi régióban, a teteveni Balkán ölében található Goljam Izvor falu, amely az országban található kevés tanügyi szakmúzeumok egyikének ad otthont.  Ennek helye az Oskola Iskolamúzeum régi autentikus iskolaépülete, amelyet a teteveni körzetre jellemzőújjászületés korabeli stílusban restauráltak, és tájházként rendeztek be, a régi iskolákra jellemző berendezéssel.

 

A 19. században a falu még szétszórt tanyasi település volt, és egymástól távol eső tiznhárom tanyakörzetből állt. Az iskolát a központi és egyben legnagyobb tanyaközpontban építették fel és működtették. Ide jártak a tanyasi gyerekek és környező falvak diákjai is. Az 1816-ban, az akkori kolostori iskolák mintájára a Az Úr mennybemenetele-templom udvarán épült iskola követi a régi hagyományt, hogy templom és iskola egymás szomszédságában áll. A gyermekek oktatását nem speciálisan képzett tanárok, hanem a templomok papjai vagy a kolostor szerzetesei végezték. Csak írást-olvasást és a bibliai szövegek ismeretét oktatták, közismereti tantárgyakat nem, ellentétben a későbbi, már modernizált iskolákkal.

 

Már 1846-tól a kolostori iskola épületében megkezdte működését a „kölcsönösen oktató” világi iskola, és a tanítás módszere is megváltozott. A kölcsönösen oktató világi iskolák a 19. század harmincas éveiben terjedtek el tömegesen a bolgár területen. Ezekben már tanítói végzettséggel rendelkező személyeket neveztek ki. A tanító nemcsak írást, olvasást és számolás tanított, hanem más tantárgyakat is. Mivel abban az időben kevés volt a szakképzett tanár, az idősebb tanulók tanították a kisebbeket. Ezért is nevezik ezt a rendszert kölcsönösen oktatónak. Az iskola mellett iskolai testület is működött, amelyben a elkötelezettebb szülők vettek részt, ők foglalkoztak az iskola működtetésének folyó ügyeivel. Döntéseket hoztak a tanárok kinevezésével, díjazásával, a gyermekek tanításával és más oktatási kérdésekkel kapcsolatban. A tanárok egy évre szerződtek, és azután vagy maradtak, vagy továbbálltak. A megnyitása utáni kezdeti időszakban az iskola még csak elemi volt, a gyermekek csak a harmadik. osztályig jártak itt.

 

A múzeum épülete négy helyiségből áll: az egyik egy rekonstruált osztályterem, a másik a tanári szoba, a folyosó, illetve egy kiállítóterem, amelyben az oktatás során használt tárgyak, fényképek és írásos anyagok kaptak helyet.

 

A tanterem berendezése és kialakítása tükrözi a 19. század újjászületés korabeli stílusát. A tanári katedra melletti falon függ egy eredeti régi, nagyméretű Szent Cirill és Szent Metód-ikon, amelyet a nagy árvíz elől menekítettek, amikor az Oszelna folyó elöntötte az iskolát. Az iskola védőszentjei is Szent Cirill és Szent Metód voltak. A padok előtt emelkedik a tanár katedrája, amelyről egyszerre oktatta mind a három osztályt. A tanteremben három hosszú padsor áll, <city><place>minden</place></city> évfolyamnak egy-egy. <city><place>Minden</place></city> sor elején tábla, cserélhető feliratokkal: „olvasás”, „írás”, „számolás” stb., attól függően hogy mely tantárggyal foglalkoznak az adott órán. Ha mindhárom évfolyam ugyanazt tanulta, akkor a tanári asztal mellett is ilyen tábla állt. Így hirdették ki a foglalkozások tárgyát, ez volt a diákok „órarendje”.

 

Az első padot az elsősöknek tartották fenn, akiket írásra, olvasásra és számolásra kellett tanítani. Ez a pad deszkákból van összerakva, a tanulók előtt egy keretben finom szemcséjű folyami homok. Ebben a „homokozóban” tanultak írni a kicsik egy hegyes pálca segítségével. A leírt betűket lapos fadarab segítségével tüntették el, hogy újból szöveget vagy számokat írhassanak a helyébe. Így tanulták az ábécét és a matematika alapjait első osztályban. A másodikosok és a harmadikosok a második, illetve a harmadik sorban ültek, és viasszal borított falemezekre („panakida”) írtak, amelyekre éles vaspálcával vésték a betűket. Később jelentek meg a palatáblák, amelyekre már krétával írtak. <city><place>Minden</place></city> gyermeknek kellett legalább egy ilyen tábla.  

 

A szobában két félkör is helyet kapott, amelyeket a falhoz rögzítve függesztettek fel. Ezek segítségével vezettek be rendszert a tanításban. Az egyik félkörnél verseket és szövegeket tanultak meg kívülről. A gyermekek körülállták a félkört, felemelték a kezük magasságában és belekapaszkodtak, azután pedig a tanárral együtt mondták fel a szövegeket. A másik félkör segítségével tanulták a szorzótáblát és az osztási műveleteket, vagyis a matematikát. A harmadik és a negyedik félkör az ábécék elsajátítását segítette, itt tanulták a cirill betűs és a glagolita ábécét, amelyet akkor még szintén tanítottak. A félkörök mellett zajló <city><place>minden</place></city> tevékenységet a tanár felügyelte, aki utasításokat adott a gyermekeknek.

 

A katedrán helyet kapott egy régi földgömb is, amellyel a gyerekek a földrajzot tanulmányozták. Mellette áll  az iskolai csengő, amellyel a tanórák kezdetét és végét jelezték.

 

Mint mindenkor, ebben a korban is voltak szófogadó és rosszcsont gyerekek is. Az oktatáspedagógia a büntetés és a dicséret eszközeivel valósult meg. A szabálysértés jellegét – lopás, másolás, durvaság, figyelmetlenség – felírták egy fatáblára, és a táblát a bűnös nyakába akasztották, amíg ő a büntetésre kijelölt sarokban feltartott kézzel, meghatározott ideig kukoricán térdepeltették. A vétkes nevét nevelési céllal egy „fekete táblára” vésték fel, hogy ne rontsa a fegyelmet.

 

A dicséretek szintén részét képezték a nevelés folyamatának. A jó tanulók nevét becsülettáblán jegyezték fel. Ezenkívül léteztek még éremszerű korongok, amelyekre különböző erényeket véstek rá, mint a jóság, becsület, szorgalom, udvariasság, hazaszeretet stb., amelyeket a tanítás végén kiosztottak a jó tanulók között, hogy vigyék haza megmutatni a szülőknek, s így elbüszkélkedhessenek teljesítményükkel. A következő napon az érmeket vissza kellett hozni az iskolába.

 

A nagy csínytevések elkövetőinek is megvolt a maguk helye. A tanári katedra alatt karcer volt kialakítva,   bezárható ajtóval. Ebbe zárták be büntetésképpen a diákokat, és a tett súlyától függően 15-20 perctől félóráig kellett ott kuksolniuk. A pszichológiai hatás jó volt: igen megszégyenítő, ha ketrecbe zárnak az egész osztály szeme láttára, és ott kell bizonyos időt eltöltened. Vajon volt-e foganatja? Valószínűleg igen.

 

A tanteremben egy régi kályha is helyet kapott. Télen megállapodás szerint mindent gyerek mindennap egy hasáb tűzifát hozott a tarisznyájában. Később az iskolai testület fagyűjtést szervezett az iskola fűtésének megoldására. A tanteremben volt még egy nagyobbfajta fekete tábla és egy nagy golyós számolóléc, amelyen a gyerekek számolni tanultak. Az ajtó mellett a falon ruhafogas állt, a tanulók arra akasztották a kabátokat és a tarisznyákat. A tanszereken kívül a tarisznyában hozták egész napi élelmüket is.

 

Az osztályteremből a folyosón át a tanári szobába jutunk. Ebben dolgozott és lakott is a tanár. Berendezése a teteveni környék lakószobáit idézi. Található benne színes gyapjúszőttessel letakart heverő, a falakon pedig polcokon sorakoznak a használati tárgyak: poharak, kávéscsészék, evőeszköztartó késsel, villával, kanállal, kerámiatálak, agyag főzőedények, vizeskorsó, gyertyatartó, gáztartó, gázlámpa. Itt lakott a tanár, és itt tárolták a naplókat, könyveket és néhány taneszközt is. A tanár ellátásáról a szülők gondoskodtak, névsor szerint mindennap más-más gyerek vitte a tanárnak az élelmet, és így minden gyerek sorra került.

 

Amikor megnőtt a diákok száma, az osztályokat felosztották, és még egy tanteremben folyt oktatás. Ezt a harmadik helyiséget a múzeumban az iskola történetét bemutató kiállítóteremnek rendezték be.  

 

Az üvegszekrényekben az írást tanító eszközök fejlődéstörténetét követhetjük nyomon. A legelső és legegyszerűbb eszköz a viasztábla, amely eredetileg marha lapockacsontjából készült. Leöntötték viasszal, és miután az megdermedt, éles pálcával írtak rá. Később kezdték el használni a fából készült viasztáblákat, azok lapos felületét is viasszal borították. Még később kerültek forgalomba a palatáblák, amelyekre krétával írtak, az írást szivaccsal törölték le.

 

Végül következett a füzet, amelybe lúdtollal írtak. Bemutatja a múzeum a tintatartót és a tintát is. A tintát a szülő és a tanárok készítették. Tölgymakkokból, amelyet megpirítottak, porrá őröltek, majd vízzel és korommal kevertek el, így készült eleinte a tinta. Később bevezették a tollszárak és a gyári tinta használatát.

 

Kiállításra kerültek tankönyvek is, amelyeket annak idején használtak: számtanos és számolós könyvek, kézi számológépek tíz karikával a keretben. Az olvasást tanító könyvek közül tárlót kapott az olvasókönyv, a nyelvtankönyv, illetve Petar Beron Halas ábécéjének átirata is. A fényképeken látható az iskolai pecsét (eredetije, sajnos, nem maradt fenn), illetve a glozseni kolostor pecsétje is, amellyel az iskola jó viszonyt ápolt. Az iskola haszonélvezője volt a környék kulturális központjaként működő kolostor közelségének. A falon kiállításra kerültek a glozseni kolostor pecsétjeinek képei is, ahol szintén működött kolostori iskola.

 

A kiállítás bemutatja a későbbi kor iskolai bizonyítványait is, amikor az iskolát elemire és felső tagozatra osztották.  Tablók mesélnek a tanárokról és a tanári kar összetételéről. Az egyik vitrinben olyan régészeti anyagokat állítottak ki, amelyeket ásatásokon találtak, és a környék történetének tanulmányozásához használták. Egy másik tablón látható a tipikus gornoizvori tanuló a helyi népviseletben, tarisznyával a vállán. Egy vitrinben további olvasmányok láthatók, amelyek tanárok és diákok széles látóköréről árulkodnak. Kiegészítő olvasmányok a Tell Vilmos, a Könyv a japánokról, Amerika felfedezése, illetve néhány abban az időben játszott dráma: a Szerencsétlen család és az Elveszett Sztanka. Az iskola mellett színház is működött, amelyben a tanulók színházi előadásokat tartottak.

 

Az egyik bizonyítványból láthatjuk milyen tantárgyakat tanítottak 1900-ban az iskolában:

 

– erkölcstan

 

– hittan

 

– bolgár nyelv és ószláv nyelv

 

– honismeret

 

– polgári ismeretek

 

– rövid történelmi és földrajzi ismeretek

 

– számolás geometriai ábrázolással

 

– fizika, kémia, természettörténet

 

– higiénia

 

– ének, rajz

 

– torna

 

– szépírás

 

– kézimunka.

 

Láthatjuk, hogy már akkor a tanügy ebben a faluban kitűnt elkötelezettségével, haladó szellemével, a tanulás szeretetével, míg az iskola a környező települések  kulturális központja volt. A Bulgárián átutazó külföldi útleírások tanúsága szerint ilyen iskolákból több száz létezett még a felszabadulás előtti időkben is, ezért az utazók arra következtettek, hogy a nehézségek és akadályok ellenére az iskolák és a művelődési házak tevékenységével együtt a művelődés Bulgáriában a lakosság támogatásával abban az időben magas szintű volt.

 

Az Oskola múzeum a művelődési házzal együtt mind a mai napig a kulturális élet központja a faluban és környékén. Itt ünneplik május 24-ét, osztják ki év végén a bizonyítványokat, megemlékeznek november 1-jéről a népi felvilágosítók napjáról. Koncerteket, szavalatokat, ünnepségeket tartanak benne – a lakosság szellemi elkötelezettsége tudatosan tartja a kapcsolatot az elsődleges kulturális egységükkel.

 

1972-óta, amikor az iskolát restaurálták és múzeummá alakították, nemcsak a településre jellemző széles látókör, a település oktatásának kortörténeti leírásának bizonyítéka, hanem a faluban és környékén lévő kulturális központ meglétének is.

 

Az iskolamúzeum történetéről és fejlődéséről szóló anyagok és dokumentumok Borisz Milev Vaszilev történész, múzeumi felügyelő szíves közreműködésével kerültek hozzám, amiért köszönetemet fejezem ki.

 

 

Menyhért Krisztina fordítása

 

HUBG