Gyermekkor Sztratiev módra

Szvetlana Sztojcseva

 

 

Gyermekkor Sztratiev módra

 

avagy

 

Életünk az égben

 

 

Három olyan könyve van Sztaniszlav Sztratievnek, amelyeket a gyermekirodalomhoz is sorolhatunk (miközben korántsem zárjuk ki őket a felnőttirodalomból): a Magányos szélmalmok (elbeszélések, 1969), az Utazás bőrönd nélkül (kisregény, 1972) és az Élet az égben (kisregény, 1983).

 

A Magányos szélmalmok a szerző irodalmi belépője, az elbeszélések sokkal inkább az ún. infantilis prózához kapcsolódnak, semmint a gyermekirodalomhoz. A gyermekkor világát vázolják fel („amikor tízéves voltam”) mint emlékek-visszatérések,  elválás és végső soron elválni nem akarás. Ez a derűs líraisággal áthatott világ mintha Sztratiev egész további munkásságának láthatatlan lírai szövetévé válna (nem számítva a dramaturgiát).

 

Az elbeszélések sugallata: ha az életünkben minden egyetlen mellékutcácskából indul, annak formáival, színeivel, illataival, lakóival és eseményeivel, bármi történik is velünk később, bárhová is kerülünk, ez a kis utca nemcsak hogy alapja marad annak, ahogyan a világot befogadjuk, hanem ebből születik lelki és erkölcsi erőnk is. Ez a hely különösen szép, tiszta, meleg, teljes, kényelmes és képszerű – világutca, nem egy adott város utcája, a város neve egyáltalán meg sem említődik.

 

Sztratiev narrátorának utcácskájában apró, piros tetős házak vannak, de a legemlékezetesebbek a lángoló bazsarózsákkal ékes és orgonák zöldjébe boruló udvarok. A kertek a gyermekkor legfontosabb színterei, a képzelet nemcsak számtalan funkcióval ruházza fel, de minőségileg is megváltoztatja őket: látszhatnak őserdőnek, amelyben akár a kutya is nyomtalanul elvész; a bíborszín virágok fekete pontokkal a közepükben foltos hiénára emlékeztethetnek; megfoghatók itt a legritkább pillangók; a gyermekláncfű fél méter magasra nőhet; és a gesztenyefák olyan nagyra magasodhatnak, hogy zöldre festik az eget. Valójában a gyermekkor átlényegítő nézőpontja képezi a könyv funkciójának alapját: Így száguldoztunk mi augusztus végén, repültünk a zöld mezőkön, Rosinantéink vágtattak a gonosz óriások felé, amelyek ijesztően lengették szárnyaikat és egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. De a szívünk meg se rezzent, méreg és elégedetlenség fortyogott bennük, mi fiatalok voltunk és ragyogott a szemünk, a kezünk pedig lovagi kopjákat szorongatott...”

 

A tavasz és a nyár (a Tavaszutó, nyárutó címet szimptomatikusnak tartom) exponálja a legélénkebben a gyermekkor színeit. A szőlő zöld lombja, a sárguló körték, a vörös kakas a fehér virágba borult cseresznyefán, amely vörös szívre hasonlít (Sztratiev kedvenc képe, amelyet jelképként felmutat az Élet az égben is), a fekete föld, a sárga mező, az egyetlen zöld ház az utcában, a bíbor cseresznyék... – ezek alkotják Sztratiev gyermekkora színes szőnyegének konkrét mintázatát.

 

Ugyanilyen módon szövődnek bele az illatok, az utca lakóinak arcai is: az Ember, Aki Sohasem Hazudik, Bolond Atanasz, a papucsos fivérek, a vasutas és felesége, Csavdar bátyó, a konfliskocsis, Szlave bá, a suszter, a barátok, Toni és Gurko... Az utca hangjai is bevésődnek emlékezetébe, és később, <city><place>minden</place></city> bizonnyal a legváratlanabb pillanatban, felcsendülnek magányosan és melankolikusan, mint a Tango cipészműhely hangjai: „Tangó szólt. Lassan és régimódian járt-kelt a házak között, be a nyitott ablakokon, ki a zöldbe borult udvarokra, hirtelen felemelkedett magasan az utca fölé, és megint leszállt a piros tetős kis házakhoz”.

 

Az egyes elbeszélések témái az emlékezetben rögzült példabeszédek. Már az első elbeszélés, A piros szívű cseresznyefa megadja az egész könyv példabeszédi alaphangját. Az „aki sohasem hazudik” állandó jelzős nevű embernek a nagy vörös kakasa – éppen az, amely vörös szívnek látszik a virágzó tavaszi cseresznyefán, és amellyel <city><place>minden</place></city> este beszélgetni szokott naplemente után. Az utca lakói, bár nem tudják, miről folyik a beszélgetés, igazi katasztrófaként élik meg a veszteséget – és másnap mindegyikük hoz neki egy kakast, mondván, hogy megtalálta az „övét”. Végül az Ember,  Aki Sohasem Hazudik, megtalálja az „ő” kakasát és boldogan visszaadogatja az idegen kakasokat, de csak az elbeszélő tudja az igazságot: látta, amint kakast vásárolt a piacon.

 

A morális emberi kázusok – ez a „bonyodalom” a lagtöbb elbeszélésben. A gyereksereg befesti az „elefántcsalád” kutyáját (Zsorzs, a zöld kutya). Meg is maradna az ügy a gyermekcsíny szintjén, ha a bizonyíték, hogy az Ember, Aki Sohasem Hazudik festékével mázoltak, gyanút nem ébresztene vele szemben – és ha az abszurditás nem fenyegetné az utcában élő emberek közötti, mindenek fölött álló harmóniát. Akkor a fiúk beismerik tettüket.

 

Olykor az elkövetetteket nem lehet jóvá tenni – a rejtőzködő szökött rab, akin segít a történet elbeszélője, mert elhitte a meséjét, egy reggel kereket old négy tyúkkal, amelyeknek a fiú viselte gondját, éppen azért, hogy a börtöntölteléken segítsen (Láttam a zöld lugast); egy másik történetben a gyerekek véletlenül meglátják, amint egy bódítóan szép éjszakán a Vasutas felesége, akit irigyelnek világjáró foglalkozása miatt, más férfit fogad a hálószobájában (Cseresznyetolvajok). Hogyan oldódnak meg ezek az ügyek? A hasonló kérdésekre adott válasz mindig elmagányosítja azt, aki felteszi – vagy pedig elenyészik valahol az afölötti néma gyönyörködésben, ami egyedül képes megtisztítani bennünket és fenntartani érzékenységünket – a természet. Az első példában a fiú egyszerűen leül a szobájában, és nézi az ablakon át a fénypatakokban fürdő zöld lugast, szép rajzolatú, gyöngycseppekkel borított áttetsző leveleivel, „az utcabeli Galambászok pedig már fölröptették galambjaikat, és azok szálltak a tiszta kék égen”. A második elbeszélésben a fiúk tehetetlenül és mérgesen gubbasztanak, feledve az érett cseresznyét: „Virág és szél illata szállt, amely messziről jön és elhozza <city><place>minden</place></city> hely illatát, amelyen keresztül lebbent. A hálószoba ablakai elsötétültek. Ottmaradtunk a sötét éjszakában mi, a három cseresznyetolvaj, a csillagok végtelenül messze voltak tőlünk, dühösek voltunk és tehetetlenek.” Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy ez  a bolgár irodalom egyik legérzékletesebb elbeszélése.

 

A lírai vezérfonal már a Magányos szélmalmok kötet címében is benne van, amely nem hagy érintetlenül senkit, akinek érzéke van a költészet iránt – kortól függetlenül. És mint <city><place>minden</place></city> lírai cím, ez is egy kissé szomorkás. Don Quijote csak a felnőttek világában magányos, a gyermekek világában nem. De mihelyt felnőnek a tíz esztendős Don Quijoté-k, akkor lesznek a szélmalmok igazán magányosak; és az emberek is elmagányosodnak. Tehát a cím és a kötet végének nézőpontja egybecseng. Csak a Bolond Atanasz marad örökké fiatal, csak ő nem öregszik, csak az ő szeme ragyog, és csak „ő száguld tovább a zöld mezőkön a szélmalmok felé, amelyek magányosak nélkülünk”.

 

Megpróbáltuk a hangsúlyt Sztratievnek erre a kezdettől való lírai alaphangjára helyezni, mivel valóban építő és lényegi elemként őrzi meg azt, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy munkásságában a szatíra jut túlsúlyra. Egyik legutolsó interjújában mintha első könyve nyelvét idézné: „Például az ember foglalkozhat egész életében pillangókkal, és boldog lehet.” Csupán életigenlő humora, amelyet szintén felfedezhetünk már a kezdeteknél, élesíti ki vonásait szatirikus munkásságában.

 

A humor kap hangsúlyos szerepet az Utazás bőrönd nélkül című kisregényben (1972). Ragazza, a körte utazása Párizsba, „aki” elhatározta, hogy a lehető legmesszebb esik a fájától – és visszatérése a a kis tisztásra, ahonnan elindult, tekinthető nonszensz-irodalomként is, amely már az Alice Csodaországban lapjain bizonyította létjogosultságát. Eljátszadozva magával a „-szensz”-szel, ez a hihetetlen történet meglehetősen sok asszociációt kínál a szerző korával, amelyekre <city><place>minden</place></city> „szemtanú” könnyen rájöhet. Ismeretes, hogy bolgár nonszensz-irodalomról a XX. század hatvanas éveinek végétől, a hetvenes évek elejétől beszélhetünk. Ekkor születik meg a bolgár irodalmi gyermekmese ezópusi nyelve. Ezek az évek mintha átmenetként találnának magukra, hiszen Radicskovnál is és itt, Sztratievnél is belekerül a történet szövetébe az idő kézjegye: „1971 április”. Ott van a kor keze nyoma a hősök párbeszédeiben is. Például a Madárijesztő szabványválaszában: „Engem nem azért raktak ide, hogy eszem legyen – mondta a Madárijesztő. - Hanem hogy féljenek tőlem. Félelem őrzi a szőlőt.” Vagy: „Most mindenki azt mond, amit akar, de a madarakat ősszel számolják” (nem egyfajta válasz ez a prágai események utáni formális szólásszabadságra?); „Mindenki menekül a nehézségektől. Mindig csak a könnyebb út, mindig a kiskapu...”; amikor a Gomba táviratot kap Párizsból, ismerősének jeges reakciója az hogy ez „nemzetközi zsarolás”. A példákhoz hozzátehetjük azt a tényt is, hogy Ragazza Párizsban nem reagál, amikor „kisasszony”-nak szólítják. Persze ezek a mondatok Borisz Aprilov (és sok más nemzedéktársa) kézjegyére emlékeztetnek. Talán nem véletlen, hogy ők ketten bizonyos ideig együtt dolgoznak a Sztarsel szerkesztőségében (Sztratiev 1968–1976 között), és a vicclap alaphangja hozzásegíti őket ahhoz, hogy könnyedén helyezzenek el szociális szelepeket műveikben, műfajtól függetlenül. Ennek az elbeszélésmódnak a motorja a szociális klisék könnyed elviselése a gyermekien naiv hősök részéről, akik nem tudják megfejteni őket, de akikre személynévként ráragadnak – mint a hóemberre a Skizofrén Dancso, a kutyára a Petar M. Gemisev, vagy a katicabogárra az Ivanka Sztojanova Mileva. A felnőtt olvasó jól mulat a metaforakliséken, a hősök pedig naivan fogalmazzák velük mitologikus történeteiket, például hogy a hóember a fájdalomtól olvadt el, nem a melegedő tavaszi időjárástól. A művészi idő itt is a kora tavasz és késő nyár között lüktet – ez a sztratievi idő. Ragazza, a körte hazatérése a szülőerdőbe és az öreg körtefa megtalálása olyan, mint a visszatérés a hithez: „Ragazza megközelítette a repedezett kérget, rücskös volt és meleg. Illatos őszi fű nőtt a fa körül, kései gyógyfüvekkel vegyesen. Ragazza lehunyta a szemét. A nap ontotta a fényt az öreg körtefára,és a levelek körül kicsiny glóriák fényeskedtek.”

 

Az Élet az égben (1983) tovább metaforizálja a gyermeki látásmódot (ezt hangsúlyozza a cím), és összeveti a felnőttek látásmódjával, de nem idealizálja. Mulatságos, de számomra valahogy szürrealisztikusan mulatságos a gyermekek játékának megfigyelése először a homokozóban, aztán a bozótosban: „Odaálltam középre és vártam, hogy valaki csináljon egy homokfigurát. Azonnal leromboltam. Ők csinálták, én romboltam, ők csinálták, én romboltam... Végül a gyerekek abbahagyták a figuracsinálást. Mindenki leült a homokba, és leste, mikor csinál valaki valamit, hogy lerombolhassa. De senki nem csinált semmit, csak várta, hogy rombolhasson...” És amikor a kíváncsi gyerekek elrohannak keresni, nem tudni, mit, csak azért, mert valaki keres valamit: „Mennél inkább kerestek, annál inkább megmakacsolták magukat, túrták a földet, mint a pap malacai, benyomultak a bozótba, nagy lyukakat ástak és eltűntek bennük...” Az égbeli élet megmutatja, hogy abban élünk, amit látunk és visszatükrözünk – amikor ez az ég (Csak az eget láttam és minden onnan jött hozzám”), gyermekek vagyunk („Addig laktam az égben, amíg meg nem tanultam járni”), amikor pedig a föld – akkor felnőttek lettünk.

 

 

                                                                     Csíkhelyi Lenke fordítása   

 

 

 

HUBG