Az első és az utolsó barokk ikonfestő

Toma Visanov – Moler

 

 

Az első és az utolsó barokk ikonfestő

 

a bolgár 18. és 19. században

 

 

Elena Genova

 

 

A Banszkóból származó ikonfestő, Toma Visanov, az egyik legkülönösebb alakja a bolgár újjászületés. Ő az alapítója a banszkói festőiskolának. A mai napig fennmaradt munkáinak (ikonok és falfestmények) száma csekély, és egyik sincs aláírva. Visanov alkotásai azon helyek szóbeli hagyománya alapján azonosíthatók, ahol dolgozott, illetve utódainak állításai szerint, akik közül a legtermékenyebb és a legkeresettebb festő a fia, Dimitar Molerov. Érdekes megjegyezni, hogy a családi legendáriumokban, illetve a helyrajzkutatók adatai között sokkal több információt találunk apjáról, illetve fiáról Dimitarról és unokájáról, Szimeonról meg a nemzetség további tagjairól, mintsem Visanovról magáról. Apjáról tudjuk, hogy pap volt, és a Visan nevet viselte. Később ikonfestő lett, járt zarándokúton a Szent Sírnál Jeruzsálemben, és ezért Banszkóban „hadzsi pópának” nevezték. Ismert édesanyjának, a neve (Milka), továbbá a feleségéé, Gergináé, aki mélyen vallásos volt. Visan pap életéről biztos dokumentum a Zografu kolostor adományokról szóló átirata 1752-ből, amely szerint ő és hadzsi Valcso, a 18. század második felének egyik legjelentősebb banszkói egyénisége, saját eszközökkel nagy építkezéseket és jelentős átalakításokat hajtott végre az Athosz-hegyi Zograf és a Hilandar kolostorban.

 

A kutatók feltételezik, hogy Toma Visanov 1750 körül született, de az írásos forrás nem említi a feleségét és a gyermekeit, ezért ez még nyitott kérdés. Nem ismert halálának időpontja sem. A tőle fennmaradt igen csekély számú és vegyes minőségű falkép, amelyeket gyakran kérdőjellel vagy általánosságban tulajdonítanak a banszkói iskolának, illetőleg az emléknyomok hiánya még Szimeon nevű unokája körül is, aki 87 évesen halt meg, arra enged következtetni, hogy Toma Visanovot nem értékelték kellőképpen, ezért rövid és tragikus alkotói pályája lehetett. A családi legendák színes leírásokat tartalmaznak az ifjú Toma utazásairól a banszkói gyapotkereskedőkkel Bécsig és tanulmányairól a Habsburg-birodalom fővárosában, Moler ragadványnevét is ekkor kapta. A bolgár kutatók ugyan nem találták nyomát Toma Visanovnak a Bécsi Képzőművészeti Akadémián vagy a városi és a rendőrségi levéltárakban, de a tudományos közleményekben mindig kiemelik, hogy a barokk és a rokokó művészi formanyelvéből merített. A barokk és a hagyományos posztbizánci bolgár művészet közötti szinkretizmus Visanov késői munkásságában mindenesetre azt mutatja, hogy festőként „nem katolikus” közegben formálódott.

 

A 18. század elejétől egészen a 19. században végéig Banszko fontos és gazdaságilag jelentős kereskedelmi, illetve kulturális központ volt. Ott éltek, illetve ma is élnek néhány nagy nemzetség leszármazottai, amelyek közül jelentős bolgár történelmi személyiségek kerültek ki. E családok néhány nemzedéken át kereskedelemmel foglalkoznak, árukat adnak-vesznek (főleg gyapotot) Drama, Seres és Thesszaloniké környékéről, és tartós kapcsolatokat, majd később lerakatokat is létesítettek Bécsben, Pest-Budán, Havasalföldön stb. Mivel Banszko viszonylag kis település, a nevezett családokat sok szál fűzi össze, gyakran rokonságban állnak, ezért a családi vonalak összefonódása igen összetett. A már említett hadzsi Valcso apja az egyik első „bécselő” (vagyis Béccsel kereskedő) személy. Fiának már saját lerakata van Pest-Budán és Bécsben. Testvérei, Lavrentij és Paiszij, a Hilandar kolostor legaktívabb lelkészei és apátjai közé tartoznak. Paiszij Hilandarszki köztudottan a Szláv-bolgár történelem szerzője. Ismert tény, hogy 1758-ban a szerémségi Karlócába utazott kolostori ügyeket intézni, illetve, hogy a pátriárkai könyvtárban dolgozzon, anyagokat gyűjtsön az általa írt történelemhez. Valószínűleg azokat a szellemi és kulturális folyamatokat is jól ismerte, amelyek a karlócai érsekségben zajlottak. A másik nagy nemzetség a Vezjov családé, amelynek legjelentősebb figurája Marko Teodorovics Vezjov, a gazdag kereskedő, aki hazafias érzelmektől vezérelve 1792-ben Bécsben kiadta az első bolgár tankönyvet – a szláv nyelvű ábécés könyvet. Születésének éve alapján feltételezhető, hogy tíz évvel lehetett fiatalabb Toma Visanovnál, míg a nálánál jóval fiatalabb húga, Ekaterina, Dimitar Molerov felesége lett. A harmadik jelentős kereskedőcsaládból – a Germanból – származik annak a Neofit Rilszkinek az édesanyja, aki az egyik legjelentősebb alakja az újjászületés korabeli kultúrának és művelődésnek.

 

A 21. század elején, amikor Visanov barokk stílusának forrásait vizsgálták, a kutatók arra következtettek, hogy Toma Visanov szerb közegben élt és tanult a szerémségi Karlócán. Bizonyíték erre az ő Krisztus Pantokrátor-ikonja.    Ezt a félalakos ábrázolást, bizonyos változtatásokkal, arról a Jézus Krisztust teljes alakosan ábrázoló trónusikonról másolták, amelyet a karlócai Szent Miklós-székesegyház számára készített Teodor Kračun, a leginkább barokk stílusban dolgozó szerb festő, 1780–81-ben. Feltehető, hogy ez Toma Visanov vizsgamunkája lehetett. Ebben jó másolóként mutatkozott be, de akár az is lehetséges, hogy Teodor Kračun másolósablonját használta. Abbéli igyekezetében, hogy lecserélje a balkáni pravoszláv ikonográfiára nem jellemző gömböt egy nyitott evangéliummal, Toma nem tudta megadni a bal kéz mozgását és irányát, amely így rendkívül disszonánsan helyezkedik el az egész ikonon belül. Megjegyzendő, hogy a budakalászi templom Jézus Krisztust ábrázoló trónusikonjánál (amelyet sajnos erősen átfestettek) a banszkói festő igyekszik megismételni a Teodor Kračun-féle ikon jellegét és alakját. A szerb ikonfestő ábrázolásában Jézus bal keze messze kinyúlik oldalra, és úgy tartja a gömböt. Toma Visanov a testhez simítja a kart, és az ott tartja a gömböt, ámde továbbra is ezen a nem túl szerencsés módon.

 

Ha elfogadjuk azt, hogy a 18. század 80-as éveinek eleje és ez az ikon az első közvetett adatok a banszkoi ikonfestőről, akkor 1786 az első, általunk ismert, vele kapcsolatos évszám. Ezt kíséri egyetlen fennmaradt aláírása is, a képes album két oldalán. Az első oldalon olvasható a × ома Х. Икономъ, míg a hátsó oldalon az Anno 1786. A rajzok libatollal és tussal, ritkább esetben ceruzával készültek. Különösen érdekesek és kifinomultak a Nagy heti ciklus képei, Csodálatos József életéről, illetve egy példabeszéd ábrázolása. Toma Visanov albumjába átmásolta a négy evangélistát és szimbólumaikat Averkij Kozacskivszkij ukrán ikonfestő metszeteiről az 1733-as Kijevi evangéliumból. Egy másik lapra Piskator bibliájából is átmásolt három rajzot: Káin és Ábel bemutatja az áldozatát; Káin megöli Ábelt és Ábrahám vendégszeretete. Különösen figyelemre méltók az Apokalipszis 21 rajza, amelyek modelljét nemrég azonosították. Ez a Nikodim Zubrickij és Makarij Szinickij metszeteivel készült Csernigovói evangélium 1717-ből. Az Ivan Dujcsev Szláv-bizánci Kutatások Központjának archívumában őrzik a Visanov tulajdonát képező, Johannis Ulrich Kraus által illusztrált képes Bibliát is, amelyet 1700-ban nyomtattak Augsburgban. Úgy tűnik, tanulmányai alatt és később, pest-budai munkálkodása alatt is folyamatosan gyűjtötte az információkat és kiegészítette ikonfestői archívumát.

 

A harmadik dátum Visanov alkotói és életrajzában az 1790-es év. Ez egy olyan ikon hátlapján szerepel, amelyet Toma Visanov még Pest-Budán vagy nem sokkal Banszkóba való hazatérése után festhetett. Ez az ikon különösen jellemző mind az ő, mind annak az ikonfestőnek a munkásságára, akinél tanult és dolgozott. Ez az Isten Anyja a kisdeddel teljes alakos képe, amint felhőkön áll, két oldalán egy-egy angyallal, közülük az egyik koronát és jogart tart, alatta párnával, ami Mária égi királynői státusát emeli ki. Ez a téma igen gyakori a barokk ikonfestészetben és a szerb ikonfestők („molerek”) munkásságában is. A központi figura körül hat barokkos medalion helyezkedik el mindegyikben két-két, egész alakos szenttel, amelyek a barokk ikonfestészet eszmeiségét hordozzák.

 

A következő évszám 1798. Az ikonfestő felkérést kap a Szent Lukács-templom kifestésére a Rilai kolostorban. Csak a templom apszisában lévő falfestményt – az áldást osztó Krisztust, bal kezében áldozati kehellyel, körülötte repülő angyalokkal – készíthette el. A tónusok barokkos-rokokós játéka, illetőleg a figurák áttetszősége, az alakok vibrálása az áttetsző atmoszférában, a játékos vonalvezetés, a művésziesen felhordott tömegek, a rokokóra jellemző halványrózsaszín, ezüstszürke és kék színek skálája a barokkra festészeti módszereinek alapos elsajátítását mutatják. A manierisztikusan hosszított és kicsavart alakokban, a jellegzetes nagy szemű arcokban, kis ajkakkal és enyhén kihúzott rózsaszín pírral az orcákon, felfedezhetjük a barokk esztétika reflexióját. Később ezek a vonások sematikussá és bizonyos mértékben vulgárissá válnak, de mégis jellegzetességei maradnak Toma Visanov művészetének. A kivitelezés stílusa és a „csillogós” olajfestékes technika nem nyerte el a rilai szerzetesek tetszését, így elállnak a megrendeléstől, és igen gyorsan, még abban az évben hívtak egy Athosz-hegyi ikonfestőt, aki megfelelt az igényeknek. Itt sem találunk aláírást Visanovtól, de elég megnézni az angyalokat az 1790-es ikonon vagy a Jézus Krisztus trónusikont a budapesti, Petőfi téri Mária mennybemenetele-templomból származó készletből, hogy több lényeges hasonlóságot fedezzünk fel, mintsem különbséget. A jobb felőli angyal nyitott evangéliumot tart kezében, a szárnyak és a ruházat plasztikus felépítése, továbbá a jellegzetes ráncok egyazon személy szerzőségét bizonyítják.

 

Visanov munkásságában a következő pontos dátum 1803. Egy faragott oltárajtóra vésték fel a seresi (Görögország) Kosinica kolostorban, amelyre ő az Angyali üdvözletet festette. Jelenléte ebben a régióban nem meglepő, tekintettel arra, hogy sok banszkói kereskedő utazott arrafelé, akik onnan Nyugat-Európába szállítottak árut. Fia és unokája is dolgozott a régióban, beleértve az athoszi kolostorokat is, Szimeonnak pedig még boltja, festőműhelye is volt Thesszalonikében, ahol a megrendeléseket fogadta.

 

A Banszkóban található régi temetői Isten anyjának elhunyta-templom feltehetően valamikor a 18. század második felében épült, és sokszor át is építették. Az egyik legutolsó átalakítás dátuma 1808. Ekkoriban készült a új ikonosztázion, és új ikonokat is rendeltek, amelyeket minden kutató teljes bizonyossággal Toma Visanovnak tulajdonít: kilenc trónusikon és 31 apostoli ikon. A templom, sajnos, leégett, és ma a trónusikonok egy részét, akárcsak a királyi kapukat és az ikonosztáziont csak fekete-fehér fényképekről ismerjük. Itt az ikonfestő még mindig igyekszik tartani magát a pest-budai ikonok plasztikus kifejezésmódjához: szembeötlő a formák és tömegek lágysága, illetve a posztbizánci ikonfestészetre jellemző nagy aranymennyiség hiánya. Hadd hívom fel a figyelmet a Jézus Krisztus-ikonra! Kinézete közel áll a budapesti Petőfi téri trónusikon kifejezésvilágához. A banszkói ikonon Toma Visanov, összhangban a helyi hagyománnyal, újra a bal kézben helyezte el az evangéliumot. Ehhez vagy talán egy kicsit későbbi periódushoz sorolhatjuk azokat az ikonokat is, amelyek Banszko környéki települések megrendelésére készültek.

 

Az 1798-as befejezetlen ikonok tanulsága a művészt kompromisszumok felé vitte. Későbbi munkássága a barokk és a posztbizánci művészet ötvözetét mutatja. Az egyedüli, tőle származó teljes falfestmény az 1811-re datált Isten anyjának oltalma-templom, újfent a Szent Lukács-templomnál a Rilai kolostorban. Az oltár apszisában látható a trónuson ülő Istenanya oldalán Mihály és Gábriel arkangyalokkal. A kis templom hajójában helyezkedik el az Akatisztosz-himnuszt ábrázoló ikonsor, a nyugati falon, a hajó ajtaja mellett pedig Teodoszij főszerzetes ktitori portréja. Az alak és a fej arányaiban észrevehető néhány nem túl szerencsés megoldás, azt a gondolatot veti fel, hogy a festő a rilai szerzetest élőben festette meg. Ikonográfiai szempontból nagyon érdekesek a dél felől nyitott előtér festményei. A keleti oldalon lévő jelenetek a templom patrónusával kapcsolatosak. A felső részben az Újszövetségi Szentháromság Isten anyjának megkoronázásával című kompozíció látszik, amelynek témája igen jellemző a nyugat-európai képzőművészetre. Két oldalán az Isten anyja az élet forrása és „Isten anyja oltalma című, sokalakos kompozíció helyezkednek helyet. A három jelenet felső részének összekötése az égi tájakkal és az összetett térbeli szerkezettel, amely a felhőkbe süllyed, illetve az Isten anyjának oltalma című jelenetben a vibráló égi atmoszférában úszik át, emlékeztet a barokk festők térbeli illúziót keltő plafonjaira. Emellett különösen életszerűre sikerült a szenvedők csoportjának bemutatása, akik az élet vizével teli medence körül csoportosulnak egy másik jelenetben. Az alsó részben néhány képből álló szegély látható, amely Isten anyjának hét csodáját mutatja be: a sértettek védelmezője, a betegek istápolója, az utazók menedéke, a mezítelenek öltözéke, a szomorúk vigasztalója, az éhezők és szomjazók étele-itala, a hajótöröttek révbe juttatója. És bár a ciklus minden egyes képét a „szomorúak vigasztalója” trópussal feliratozza, a festő nem másolja az azonos nevű orosz csodatevő ikonokat, hanem teljesen önálló kompozíciót dolgoz ki, más-más részletekkel, amellyel illusztrálja a szöveget, míg a képi értelmezés teljesen a barokk szellemében valósul meg. A hajótöröttek jelenete különösen gazdag festői és érzelmi hatásokban. Ez a bolgár egyházi festőművészet egyedülálló teljesítménye, és egyúttal egy röpke érintkezés egy eltérő ábrázolási hagyománnyal. Ez a ciklus az egyetlen a maga nemében a bolgár ikonfestészetben. Bolgár festőtől csak egy ilyen ikonról tudunk, amely a „szomorúak vigasztalója” kompozíciót használja fel. Az ehhez hasonló ciklusok feldolgozása összhangban áll a barokk művészetben népszerű témákkal, amelyek a nyugati jezsuita moralista filozófiát tükrözik. Ehhez a filozófiához még egy ciklus kapcsolható, amely a nyugati fal egy részét és az egész északi falat foglalja el, ezt a A lélek vámszedői címen ismerik. Bár Szent Új Vazul életírásából ismert, ez a ciklus mégis ritkán jelenik meg a pravoszláv ikonfestészetben. Az a tény, hogy itt látható, kapcsolatba hozható azzal a skolasztikus-didaktikus tematikával, amelyet a kor eszméi hívtak életre. Ezek segítségével terjed el a festészetben az angyalok, mint a hívő keresztény lélekőrzőinek a kultusza. Különösen érdekes az a ritkaságszámba menő képsorozat, amely számos, az ördögöt ábrázoló fantasztikus állatot mutat be. A nyugati falon további néhány, moralizáló-didaktikus jellegű jelenet kapott helyet, mint az Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból, A helyes és helytelen hitvallás, A beteget elviszik az ördög-varázslóhoz, illetve A keresztre feszített szerzetes.

 

Rendkívül érdekes még néhány ünnepi és szenteket ábrázoló ikon a banszkói Szentháromság-templomból, mint a Lázár feltámasztása, Keresztelő Szent János lefejezése, Szent Szpiridon és Szent Atanáz, Szent Marina, Szent Paraszkeva és Szent Borbála, amelyek valószínűleg szintén 1811 körül készültek.

 

Mindmáig nehezen értelmezhető és számos (még megválaszolatlan) kérdést vet fel az a teljes ünnepsort ábrázoló ikonkészlet, amely a késő középkori Alexandriai Szent Atanáz-templomban található, Bobosevo városban. Ott Toma Visanov a templom apszisában egy régebbi festményre a négy nagy egyházatyát festette meg. A falfestmény meglehetősen primitív, akárcsak maguk az ikonok, de legnagyobb részük igen közel áll azon stílus ikonográfiai modelljéhez, amelyet a budakalászi ikonosztázion ikonjain láthatunk, mint az Újszövetségi Szentháromság, Jézus születése, Jézus megkeresztelése, illetve a Bevonulás Jeruzsálembe. A festő albumjában azonban nem találunk ehhez hasonló témájú előkészítő rajzokat. Ezek a képek a fiától sem származhatnak, mert még a korai munkásságával sem mutatnak semmilyen hasonlóságot. Más névtelen festőről, aki Toma Visanovnál tanult vagy dolgozott volna, nincsen tudomásunk. 1811 után a festő nyomai eltűnnek. Visanovnak még igen sok ikont tulajdonítanak, amelyek valószínűleg fia, Dimitar Molerov korai munkásságához tartoznak, azonban barokkos ikonográfiájukkal és esztétikájukkal még az ő művészetének szellemiségét hordozzák.

 

Toma Visanov ikonfestői stílusa, úgy tűnik, túl „katolikusnak” hatott, és ezért a festő nem örvendett túl nagy kegynek és népszerűségnek, illetőleg sok megrendelést sem kapott. Éppen ezért kevés munkája lelhető fel, és munkásságát kevéssé kutatták. Nem ismert, meddig dolgozott és mikor halt meg. Maga a művész festői stílusát igyekezett „kibékíteni” az ortodox hagyománnyal, aminek következtében fokozatosan engedett művészi színvonalából. A kutatók számára gyakran okoz gondot Visanov munkáinak azonosítása, ez nem kis mértékben a későbbi ráfestéseknek is köszönhető, amelyek megváltoztatják sajátos stílusának jellegét.

 

Az, amit Toma Visanov fiának és unokájának hagyományoz, és ami egyben az ő csak napjainkban értékelt hozzájárulása is a bolgár újjászületés korának művészetéhez, elsősorban barokk szellemiségű művészete, a térhez való új viszonya, illetve a forma szabad művészi, plasztikus felépítése. Ez nagyrészt az általa alkalmazott sajátos technikának is köszönhető: olajos vegyületen alapuló vegyes technikával dolgozott. Visanov és fia az egyedüli újjászületés korabeli ikonfestők Bulgáriában, akik olajos technikát használtak. Ez óriási lehetőségeket ad mindenekelőtt Visanov fiának, Dimitar Molerovnak, aki az ikon- és a falfestészet terén igen magas szakmai színvonalú munkákat hozott létre, miközben megtalálta a lehetséges kompromisszumot és az egyensúlyt a posztbizánci hagyomány és apja innovatív szellemisége között.

 

 

Menyhárt Krisztina fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

HUBG